Az utóbbi 2 évet külföldön töltöttem  és egy jó ideje már érzem,hogy egyre inkább letisztul a kép bennem.

A címben szereplő kérdést igen fontosnak találtam én is,főleg miután netes barangolásaim során rengeteg blogot, bejegyzést olvastam ezzel kapcsolatban. Megismertem jó pár kint élő embert is, és egyre erősebben kezdtem el érezni, hogy milyen nagy a ferdítés, önáltatás, vetítés  e témát érintően.Mindezek mellett azt is észrevettem, hogy azon kevesek közé tartozom , aki valóban teljesen egyedül él és dolgozik külhonban./Pff utálom ezt a szót, nekem nagyon nem 'hom.../ Próbáltam olyan leírásokat, beszámolókat találni, ahol hasonló helyzetben lévő emberek mesélik el sorsukat, életüket. Az igaz, hogy sokáig nem is keresgettem...mert mindig olyat találtam, ahol párban, családdal, vagy kapcsolatban élők írnak a magányról.....

Ollózgatások, gyűjtögetések következnek a netről,a címben feltett kérdéssel kapcsolatban  különböző megvilágításban....

Mind ugyanarról szól: Magányosan egyedül külföldön .

Arra próbálok, rájönni, akik társsal, párban, rokonokkal, családdal élnek együtt azok, hogyan lehetnek magányosak, miért érzik magukat egyedül? 

Ugyanarról a magányról beszélnek , amiről a kinti, valóban egyedül  élők ?

Szerintem nem!Kurvára nem ! 

1. 

"Angliában élek én is. 
Tényleg az az ár,hogy magányos lesz az ember.. 
Nekem voltak itt kint magyar barátok,de sokan hazamentek,akik meg maradtak azok jobb munkalehetőség miatt más városokba költöztek.. Az is igaz,hogy az otthoni barátok is idővel egyre ritkábban tartják a kapcsolatot az emberrel.Hiába van internet,telefon,ha nem élsz nap mint nap kalandokat a barátokkal,később nincs közös téma..Hiába hívom őket ,hogy jöjjenek hozzám nyaralni,azért ez nekik sem megy könnyen..Nem mindenkinek van feleslegese pénze,hogy csak úgy "kiugorjon" Angliába..Én eljártam 1-2 helyre,hogy barátokat szerezzek.Mivel nem külföldieket akartam,hanem magyarokat akikkel lehet magyarul kommunikálni,akikkel lehet olyan dolgokról beszélgetni amit csak egy magyar tudja,hogy miről van szó..Sajnos a tapasztalatom azt mutatja,hogy a "normális" magyarok akikkel összefutok nagyon kedvesek egy pár mondat erejéig..Ők is bizalmatlanok,és inkább a partnerük társaságát igénylik..Sokszor jártam úgy,hogy örültem,hogy végre van egy magyar lány akivel tök jókat dumálok az MSN-en,De a vége mindig az,hogy 1.Van hely nálatok?oda költözhetek? 
2.Tudsz valami melót nekem is? 
Amikor megírom,hogy én nem szobát bérelek hanem lakást,mert családostul élek kint,így a mi életvitelünkbe nem fér bele egy hosszabb ideig tartó lakó,és amikor megírom,hogy munkát még magamnak sem találtam,és bizony nekem is jól jönne egy full-time meló nos,onnantól kezdve nem foglalkozik velem..Még köszönni sem köszönnek.. 
Sokszor volt úgy,hogy vásárolgattunk,és odajött hozzánk egy srác/lány hogy hallotta magyarok vagyunk..Jönnek ilyenkor a sablonos kérdések..Mióta vagytok kint?Hol laktok? Van melótok? Amikor jön a válasz,persze az illedelmes viszont kérdezés,már jön is a következő kérdés..Tudsz valami melót?Nagyon lehangoló tud lenni,hogy senki nem a barátságodat,társaságodat hanem csak egy munkalehetőséget lát rajtad.. 
HA lenne munkám,és valaki nagyon szimpi,és barátnak nevezném akkor persze,hogy segítenék..De amikor én magam is örömmel fogadnék egy munkahelyi segítséget,így nem áll módomban segíteni..De ezt nem hiszik el,és ilyenkor már senki nem töri magát,hogy barátság kialakuljon.. 
Ma már nem keresem a magyarok társaságát..Elfogadtam,hogy egyedül vagyok,és igyekszem lefoglalni magam...Így mostanában nem is nagyon unatkozom.. 
köszönöm,hogy megírhattam ..."

2."Én Angliában élek.Nekem sincsenek barátaim csak a párom,és a nagy fiam..Sokszor nagyon magányos vagyok,és olyan jó lenne ha lenne egy barátnő akivel mehetnék vásárolgatni,sétálni,uszodába,konditerembe..Olyan jó lenne valaki akivel jókat lehetne nevetni.. 
Az otthoni barátok sajnos idővel szép lassan elmaradoznak,már nem vagyok érdekes nekik.. 
Ez az ára a külföldi életnek,sajnos.."

3.

“Könnyű neked, hiszen külföldön élsz, egy jóléti államban!” Igen, itt kolbászból van a kerítés, és olykor 500 eurós bankjegyek potyognak az égből. Fenékig tejfel az élet, azt sem tudom már, hogy mihez kezdjek jó dolgomban…
Sokak számára a külföld varázsszó, mintha elrepítene egy olyan világba, ahol minden jó és igazságos, ahol az álmok csak úgy valóra válnak. Ahol nem érezheted rosszul magad, vagy épp nem lehet egy rossz napod. Mert ezt te választottad, senki sem kényszerített.

Igen, én választottam. Magam se tudom, hogy miért. Egyszerűen éreztem, hogy itt a helyem, és ezért az érzésért feladtam az otthoni szinte teljesen gondtalan életem. Hajtott a vágy, hogy életemben egyszer csináljak valamit, ami ellent mond a társadalmi normáknak, amivel átlépem a saját határaimat. Az anyagi javak soha életemben nem motiváltak, valószínűleg már nem is fognak. Választottam magamnak egy országot, egy nagyon nehezet. Beköltöztem egy idegen családhoz, egy idegen kultúrába. Elvállaltam egy olyan munkát, amiben soha nem volt tapasztalatom. Nem tudtam kiépíteni a szociális életem, egyre jobban kezdtem feladni és befordulni, de életben tartott az új célom, bekerülni a finn felsőoktatásba. Sikerült. Mint egy álom, dolgozom, tanulhatok, vannak “barátaim”, normális életem. Kell ennél több?!?!

Nem vagyok hálátlan, boldogtalan. Egyszerűen kicsit besokalltam most, hiszen tényleg nem könnyű egyedül élni a nagyvilágban. Főleg egy olyan országban, aminek nem beszéled a nyelvét. Hiába minden erőfeszítés, két év után nem sikerül eljutnom arra a szintre, hogy bátran csacsogjak finnül, értsem a szlenget vagy szépen, választékosan fejezzem ki magam. És ez nagyon frusztrál, elszigetelve érzem magam a finnektől. Pedig le a kalappal előttük, a nagy részük nagyon kedves, nyitott ember, nem zavarja őket, hogy külföldi vagyok. Engem zavar, hogy finn pár mondtam után kiderül, hogyminä olen ulkomaalainen (vagyis “külföldi vagyok”), és egyből átváltanak angolra. Vagy amikor későn esik le, hogy adott mondat mit jelent, és bennem marad az érzés, hogy erre simán reflektálhattam volna finnül. Kívülállónak érzem így magam, ami egyre inkább frusztrálttá tesz.

Nehéz a munka és a suli összeegyeztetése is, hogy nincs korlátlan szabadidőm, amit az főiskolai teendőimre fordíthatnék, így nem tudom kihozni magamból a maximumot. Főleg most, hogy ez az egész IT nem úgy megy ahogy szeretném. Programoznom kellene kb. éjjel-nappal, de egész egyszerűen nincs rá motivációm, és már a komplett pályaválasztásomat illetően elég sok kérdés merült fel bennem. De nem tudok váltani, nem akarok megint belekezdeni valamibe, amire semmi garancia nincs, hogy jobb ennél. Frusztrál, hogy nem vagyok éltanuló – hiszen világ életemben maximalista voltam, és hozzászoktam ahhoz, hogy a befektetett energia megtérül. Itt hiába ülök órákat a programozós feladatok felett, mintha egy másik dimenzióban lennénk. Türelem kell csak? Több kitartás? Igazából magam sem tudom, csupán azt érzem, hogy belebonyolódtam valamibe, és a csomók kibogozása helyett újabbakat generálok. A kevés sikerélmény miatt már suliba sem szeretek járni, nézni a csoporttársaim önelégült fejét. Nincs ingerem segítséget kérni, nem akarok gyengének látszani, inkább mondogatom magamnak, hogy majd megoldom. A külföldi egyetem önmagában sem csupa móka és kacagás, sokkal több kihívást állít a diákok elé mint a hazai felsőoktatási intézmények. Meg kell birkózni a nyelvi nehézségekkel: a sokféle akcentus – főleg ha a saját tanárodat nem érted, a szakzsargon, aztán a sok projektmunka olyan emberekkel, akiknek nem ismered a kultúráját…és sorolhatnám. Egy olyan közegben, ahol a legtöbb ember küzd és alkalmazkodik folyamatosan, magányos. Nem merünk egymásnak megnyílni, hiszen annyira mások vagyunk. Udvarias és tartózkodó mindenki, ami érthető hiszen az igaz barátság és a bizalom kiépüléséhez pár hónap nem elegendő.

Pont ez a legrosszabb a külföldi életben, hogy hiányoznak az otthoni biztos pontok. Azok az emberek, akiket felhívhattál az éjszaka közepén, akikkel fél szavakból is értettétek egymást, akik tudták, hogy mivel vigasztaljanak meg. A családi fészek, az érzés, hogy akármi van, csak hazamész, és ha kis időre is, de minden rendbe jön.
Az érzés, hogy rengeteg ember vesz körül, nincs egy perc nyugtod sem – mégis magányos vagy. Keresel valakit, aki a lelki társad  lenne, akinek kiöntheted a szíved, de nem találod. E-mailezni, skyepolni pedig nem olyan mint valakivel szemtől szemben. Főleg így, életem szerelmi drámájának a kellős közepén, nem a legkellemesebb érzés a honvágy és a magány érzésének keveredése. Lehet azoknak könnyebb, akik külföldön találták meg “életük párját”, de ettől függetlenül egy nem könnyű beilleszkedni és barátokat (nem haverokat, hanem embereket akiben megbízhatsz) találni egy más társadalomban, pláne egy multikulturális környezetben.

Az anyagiakról csak annyit mondanék, hogy mivel nem vagyok jogosult a finn állam támogatására -amit egyáltalán nem érzek igazságtalannak, hiszen se én -se a szüleim nem adóztak itt – és au-pairként nem keresek milliókat, nem dúskálok földi javakban. De megvan mindenem, amire csak szükségem lehet, nem kell lemondanom semmiről, és nem élek az átlag-színvonal alatt. Teljesen elégedett vagyok, még akkor is, ha nem tudok hatalmas megtakarításokat felhalmozni vagy luxuskiadásokat megengedni magamnak.

Ez a magány, amit érzek nem a depresszív magány, nem vagyok elkeseredve, letörve. Mint bárki másnak vannak rossz napjaim, kiborulok, és azt gondolom,  hogy mennyire könnyebb lenne hazamenni…De tudom, hogy ez nem opció. Az egyedüllét megerősített; könnyebben viselem a kudarcokat és a megpróbáltatásokat, megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, hogy jobban ki kell állnom magamért. Megtanultam, hogy vállalnom kell a felelősséget a döntéseimért, hogy tudatosabban kell tervezni a jövőt.  De a legfontosabb amit a külföldön töltött idő alatt megtanultam a kitartás, az alkalmazkodás és az alázat. Épp ezért nem fogok összecsomagolni és hazarohanni, mert épp nem úgy alakulnak a dolgok ahogy szeretném. Ha kell, még többet programozok, még többet tanulok. Okosabban osztom be a szabadidőmet. Megpróbálom akkor is jól érezni magam a haverokkal, ha épp bal lábbal keltem fel. Hiszen fejben dől el minden, és én legbelül nagyon szeretnék beérni a célba: megszerezni egy finn diplomát, ami sokkal több lehetőséget nyit majd meg számomra...."

4."Sziasztok. Azért dobtam fel ezt a témát mert nagyon érdekelne hogy hasonlóan külföldön élők hogyan élnek távol az otthontól, családtól, barátoktól. Az én történetem igen egyszerű, két éve élek külföldön és sajnos egyre magányosabb vagyok. Párommal egy éve élünk együtt ő is távol mindenkitől. Azt vettem észre hogy az évek során a "jó barátok" eltűnnek. Könnyen barátkozom kommunikatív vagyok jó barátnak ismerem magam mégis szembe kell néznem a magánnyal. Párom természetesen melletem van nem is ezen a téren erzek hiányt. Nem vagy csak nagyon ritkán beszélek a régi igazán jónak hitt baratokkal es sokszor ha én nem jelentkezem akkor ők sem. Talán ez így normális hiszen mindenki éli az életét nincsenek többé közös élmények. Itt vannak ugyan haverok kevés és nem is lehet számítani rájuk. Úgy érzem addig tart egy "itteni" barátság amig az egyik fél meghallgatja a másik problémáját de többre nincs szükségük. A jó élményeket nem osztják meg és ha nekem van szükségem tanácsra, támaszra egyszeriben nincs idejük. Azért kérem a segítségeteket mert hátha valaki túl jutott ezen. Biztos bennem is van a hiba hiszen ha nekem van több emberrel egyszerre hasonló problémám akkor valószínűleg ez belőlem fakad."

5. Jómagam.

2013. jún.15.-én indultam el Angliába dolgozni egyedül. Munkaidőm: reggel 1/2 9-től este 18:00 vagy 19:00 óráig tartott. Ez azt jelentette, hogy reggel fél 7-kor keltem, este pedig kb. 20:00 óra körül értem haza napi 9 és fél óra intenzív állás után. Heti 5 munkanap, tehát hétköznap gyakorlatilag csak este enni meg aludni volt időm. Heti 2 szabadnapra már teljesen roncstelep voltam, akkor jött a bevásárlás kocsi nélkül, kézben haza cipelni 10-20 kg egész hétre való cuccot, utána, főzés , előre egész hétre, majd mosás, takarítás. A 2. szabadnapom elment a hajamra, körmömre, délutánra maradt kis pihenésre időm, de az idő ahhoz kevés volt, hogy elinduljak busszal, vagy vonattal megnézni, bebarangolni Angliát. Konkrétan, szinte semmit nem láttam belőle.....

Kérdésem a következő, ha időd nem marad, szinte még magadra sem.....akkor , hogy kerülöd el, hogy egyedül élve, elszigetelődve, monoton módra kapcsolva, ne legyél egyedül, ne legyél magányos ? 

Van különbség magány és magány között ? Kinek van nagyobb esélye ? Kí bírja vagy bírhatja ezt tovább ?